Egy vidéki gyülekezetbe hívták meg a főpásztort és természetesen mint az utazó zenészei, mi is mentünk. A településre érve megláttuk a főpásztorékat a helyi sportpálya mellett parkolni. Az alkalom kezdésig még viszonylag sok idő volt hátra. Nem szoktunk mi sem késve érkezni, sőt néha egy-másfél órával a kezdés előtt már ott szoktunk lenni a helyszínen, mert nekünk még össze is kellett pakolni a hangosítást és a zenei felszereléseket.

Szóval megálltunk mi is és üdvözöltük őket. Kis beszélgetés után mondta a főpásztor, hogy szeretne valamit kérni tőlünk. Mivel mi sokfelé járunk az országban szolgálni és az egyházon belüli gyülekezeteket látogatjuk megkérne minket valamire.

Egyszóval, legyünk spiclik, besúgók. Mondtuk neki, hogy erre mi nem vagyunk alkalmasak és nem szeretnénk ebben részt venni.

A központi gyülekezetben pár havonta pásztorkonferenciának nevezett összejöveteleket szoktak tartani. Ez ugyan olyan alkalom volt mint a többi, annyi különbséggel, hogy ezeken csak az egyház pásztor szolgálói vehettek részt. Általában két naposak voltak ezek az összejövetelek. Pénteken és szombaton is voltak három-négy órás alkalmak. Egy idő után kötelezővé tették a megjelenést az egyház szolgálóinak, úgy hogy valamelyik napi alkalmon meg kellett jelenniük.

Megkérték azt a gyülekezeti tagot, aki a videokamerát kezelte, hogy a pásztorkonferencián minden résztvevőről készítsen egészen közeli felvételeket is. Ezt a kazettát átadták nekem és megkértek, hogy írjam össze név szerint kik vettek részt az alkalmakon. Listázzam a részt vevő pásztorokat és akik nem jöttek el, azaz nem voltak a felvételen azokat egy külön listán nyújtsam be a főpásztoréknak, mert azoktól megvonják a pásztori szolgálatot. Erre is az volt a válaszom, hogy ezt én nem vállalom.

Sajnos voltak mások, akik erre hajlandóak voltak és a gyülekezeti tagok nem is tudták, hogy mi folyik a hátuk mögött, hogy listázzák, megfigyelik őket és jelentik a főpásztornak, hogy miket beszélnek.